Ez az íz egy ünneplő asztalhoz vezet. Mindenki várta ezt az italt, amikor egykor asztalhoz telepedtek, Jézus ekkor utoljára evett-ivott itt a földön. És ma is igaz: amikor ezt isszuk, szinte vérré válik. Az Ő vérének jelképe. Az ízlelés a jelenbe, a valóságba hoz. Mi más lenne a szeretet is? Ugrás a valóságba. Már az ugrás mozgása maga is a szabadság jelképe. Mert csak szabadságban tudjuk megélni a szeretetet. A szeretet nem az, amikor az általunk elképzelt jót keressük. A szeretet inkább mer belelépni abba térbe is, ahol fájdalom van. Meri észre venni az élet mélységeit, és ha hívják, még azokban is elmerül, mert szeret.

Ez az íz a gyerekek egyik kedvence. Nagy az öröm, amikor ez a tavaszi gyümölcs elkezd pirosodni. Gyermekségünkkel együtt gyakran elveszítjük az örömöt is. Azt a belső kisembert, aki szeret a pad alatt fogócskázni, aki önteltség nélkül tud eltelni saját magával. A létöröm átjárja minden porcikáját. Jézus evangéliumában a történések jó része arról szól, hogy esznek-isznak az emberek, örömünnep van. A mi örömeink sokszor feltételekhez kötöttek. A túláradó örömöt viszont akkor érzi az ember, amikor valami olyan dolog történik, ami számára is óriási. Ami fölemeli, önmaga világánál magasabbra.

Ez az íz az erdő mélyébe vezet. Oda, ahol nem idegesít semmi. Ez a csend és a nyugalom íze. Jézus azokat mondta boldogoknak, akik maguk is veszik a kapát, és gazolják a békesség kertjét. Iszonyodunk a konfliktusoktól. Pedig a béke éppen a konfliktus és annak megoldása között születik. Amikor képesek vagyunk eltávolodni érdekünktől, énünktől, érzelmi köreinktől, és egy kicsit távolból nézve látjuk meg az összefüggéseket. A teremtett világban, teremtésként, teremtett közegben még a korhadó fa is békés. Valami nagy körforgás részesei lehetünk, és ebbe még fájdalmaink is belesimulnak.

Sem a túl fiatal, sem az öreg ágak nem teremnek. Pont akkor terem a türelem gyümölcse, amikor jó! A türelem a valóságos jelenbe hív. Gondolataink pedig állandóan sebesen szállingóznak. Messzi tájak gondjai között kavarognak. Ezért nem vagyunk igazán jelen ott, ahol vagyunk. Abban a cikázásban, amibe képzeletünk kerget, elveszítjük a türelmet. Isten mást sem tesz, mint türelmesen kapálja azt a helyet, ahol élünk. Öntözi e világ kertjét, és remél. Érdemes a különféle csatornák “félelem-kommandóit” kikapcsolni, és inkább ráhagyatkozni a mi Gyümölcsös gazdánkra itt, a valóságban, hiszen Övé ez a világ.

A jóság a teljes színpalettát átíveli: nem egyféle „jó” létezik. Ez az íz, ebben az üvegben a legkülönfélébb változatban iható, és mindenhogyan, egyszerűen jó. A jóság nem öncélú. Roppant erősen vágyunk arra, hogy minket jónak tartsanak az emberek. De az igazi jóság nem ez a belső program, nem ösztön. A szív mélységeit keresi, és ott átállítja a váltót - Isten felé. Abban segít, hogy bármilyen körülmények között ugyan afelé a cél felé nézzünk.

Ebben az üvegben egy olyan gyümölcs leve van, amelyik végig kíséri az egész évünket. Gyümölcsként hideg pincékben lapulva várja, hogy akár még tavasszal is az asztalunkra kerüljön. Egészen addig ott van, amig majd nyári testvére meg nem érik a fán. De nem azért hűséges hozzánk, mert folytonosan ugyanazt teszi. Mi sokszor úgy képzeljük a hűséget, mint valami állandó és változtathatatlan erkölcsi magatartást. Itt azonban inkább bizalomról, mellé-állásról van szó. A hűség nem létezik feltételes módban. Ha odatettem magam, akkor nincs „ha”, hanem teljes valómmal ott vagyok, ahol vagyok. Mint ez a gyümölcs a hűvös pincében.

Ebből az üvegből egy olyan ízt kóstolhatunk, amely selymességével szinte mosolyog. Csengő hangot is szoktak tulajdonítani ennek a gyümölcsnek. Kedves társa nyarunknak, őszünknek. Érdemes ízlelgetni e gyümölccsel Jézus mondatát: "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." Egy vad gyümölcsből szelídítették ezt a zamatos változatot. Beoltották, és ezzel egy fa teret engedett magában valami újnak. Szelídnek lenni, egy kicsit azt is jelenti: helyet adni a másik embernek. Igazán figyelni rá!

Jó mértékkel keveredik ebben az üvegben két íz! Millió dolog között evickélünk az életben, és Isten egyensúlyra hív minket. A jó arány az élet lényege. Amikor ráérzünk erre a jó ízre, akkor abbahagyjuk a színészkedést. Nem jó az érdekeink szerinti ábrázatunkat felvenni, mert akkor a belső egyensúlyt is elveszítjük. A nagyobb harmónia lényege pedig az, hogy szükségünk van sok mindenre, de még több mindenre nincs szükségünk: az van, ami van, és a valóságból ered minden jó! Mindenféle ajándék jó mértékkel keveredik bennünk, ettől lesz zamatos az élet!

A kedvességről egy virág juthat az eszünkbe. Halvány rózsaszín pompáját tüskéivel védi. Nem a mindent eladni vágyó kofa kedvessége ez, hanem azé, aki határokat is húz, titkokat is őriz. Vonzás és taszítás, tüskék és illatos csokrok kettős hatásában éljük az életünket. Jól van ez így. Engedhetjük, hogy a Lélek a kedvességet a kellemetlennel hozza el. A mosoly valószínűleg akkor nem fagy le az arcunkról, ha a kedvesség nem csak egy érzelmi hullám, hanem az életöröm igazi gesztusa.